102. rész

*Seb*

Tudtam, csak Mia segíthet rajtam. Nem foglalkoztam azzal, hogy nem érzem jól magam, egy cél lobogott a szemem előtt, visszakapni őt. Amikor megérkeztem, kiöntöttem a bánat, de Mia azonnal marasztal, miszerint magas lázam van. Nem érdekelt, akármi is lehetett, szeretem. Ledőltem a kanapéra és úgy vártam, míg a türelmem elfogyott és utánuk indultam. Hallottam, hogy beszélgetnek:
- Gyerünk Fer, próbáld újra. - harsogta Mia
- De nem veszi fel, már nem tudom mennyiszer hívtam.
- Próbáld, - parancsolt rá.
- Most na.. - hangzott Fernandotól - Thomas, Barby merre van? -
Hosszan beszéltek, de Fernando válaszaiból nem lehetett kideríteni, hogy mi is van. Mia is fürkészte kedvese tekintetét, ami semmit nem árult el. Amikor letette Mia szólt rá:
- Mondd már, mikor jön?
- Barby, nincs otthon. Elment, és a telefonját otthon hagyta.
- A fotóssal van igaz? - suttogta Mia
- Igen, Monacóban.
- Monacóban???? - háborodott fel Mia
- Sssssssss... halkabban, még Seb meghallja - szólt rá kedvesen Fer
- Szerinted hazajön még? Hogy tudjuk elérni?
- Thomas szerint, már csak Japánban találkozhatunk vele, elérni nem tudjuk a mobilja nélkül, a laptopja a gyárban van.
- Basszus Barby - hangzott Miától.
- Elvesztettem igaz? - néztem rájuk az ajtó mögül.
Nagyon meglepődtek, nem tudtak még szóhoz jutni sem. Értettem, hogy feltevésem igaz. Barby elment. Csak néztem magam elé, és rázkódtam a hidegtől. Mia hiába, erőlködött, hogy aludjak, minden rendben lesz, nem tudtam hinni neki. Fájt mindenem, de legjobban a szívem....

*Barby*

Miután Fer hazavitte Miát, Davvel ott maradtunk Szingapúrban.
- És most merre? - nézett rám - Van terved?
- Semmi - tártam szét a karom nevetve
- Nekem van, gyere - húzott az autó felé.
Beültünk és a reptérre mentünk. Dave jegyet vett, de nem árulta el hova. Egész úton próbáltam rávenni, hogy mondjon valamit, de hiába volt, még a gépét is elvette, hogy alkudni tudjak vele, de így se nyertem. Nagyon elfáradtam, elnyomott az álom.
- Ébresztő, itt vagyunk - keltegetett Dave
- Hol? - néztem körbe
- Hát itt - nevetett
- És hol az az itt?
- Majd meglátod. Amúgy úgy akartalak felébreszteni, hogy felhívlak telefonon, de apukád vette fel, szóval a mobilod otthon hagytad, neki elmondtam hol vagyok.
- Nem lepődöm meg, néha még a fejemet is elhagynám ha nem lenne a nyakamhoz nőve - nevettünk egyszerre.
Leszálltunk, a környék nagyon ismerős volt, szinte túl ismerős. Gondolkodtam, míg Dave fürkészte az arcom. Már este volt. A megvilágosodás egy szikraként érkezett az agyamban, most már pontosan tudtam hol vagyunk.
- Monaco, Monte Carlo - sóhajtottam fel
- Igen - nevetett - Úgy tudom a pilóták szeretik ezt a helyet.
- Ez igy is van, csak sok az emlék - néztem rá, könnyes szemekkel.
- Gondoltam, azért hoztalak épp ide, a problémát gyökerénél kell kezelni.
Bementünk egy hotelbe és szobát foglaltunk, természetesen külön. Ahogy lepakoltunk, a tenger felé vettük az irányt, igazán szép volt este. Leültünk a part mentén:
- Mondd csak, miért megy egy nő pilótának? - kérdezte
- Az én életem, korántsem volt egyszerű. 5 éves koromban édesanyám meghalt egy autóbalesetben. Apám elhagyott minket, és csak akkor kerültem vissza hozzá, de sohasem tudtam neki megbocsátani, míg ki nem derült az igazság. Mindig is érdekelt a száguldás, ez volt az a dolog, ami lenyugtatott, tinédzserként sem voltam könnyű eset, sőt. Egy szép napon a Red Bull felfigyelt rám, és most itt vagyok.
- Azt mondta, hogy kiderült az igazság, mi volt az?
- Anya szerelmes volt egy pilótába. A kapcsolatuk tönkre ment, de még szerették egymást, csak a családjuk miatt nem törtek ki, vagyis anya kitört volna, ha Alberto is. Alberto a Ferrari versenyzője volt, és nem mellesleg Mia apja.
- Azt a  - csodálkozott el - Szóval ezért mondta, hogy olyan, mintha a nővéred lenne.
- Igen. Anya és Alberto találkozni akartak utoljára. Apa elment, mert azt hitte, anya végre boldog lehet és nem akart zavarni. Alberto nem akarta a családját feltúrni, ami érthető, inkább szenvedett. Az utolsó találkozásukkor, Alberto gyorsan hajtott és balesetük lett. Anya már terhes volt velem, és épp, hogy életben maradtam. Alberto nagyon okolta magát, nem tudott magának megbocsátani, ahogy anya se neki. Alberto rendbe akarta hozni a feleségével a dolgokat, és Monzába akarta kivinni, amikor is balesetet szenvedtek és meghaltak. Rá 2 hónapra, anya is balesetet szenvedett.
- Wáó - hüledezett - körülötted folyik az élet.
- És te? te, mikor döntöttél, hogy fotós leszel?
- Az én életem nem ennyire bonyolult. Egyszer még a gimiben felkértek, hogy fotózzam az év végi bált, és nagyon megtetszett. A képek jól sikerültek, így ajánlottak, több iskolát is, én elfogadtam, majd az iskola elvégzése után nyitottam a stúdiót. Ennyire egyszerű. Mikor szerettél bele Vettelbe?
- Ausztráliába - dőltem hátra a homokon - akkor éreztem, hogy jobban szeretem, mint egy csapattársat. Nem mertem neki bevallani, mindenki elől titkoltam, és próbáltam elfojtani az érzést, de jött Mia, és összehozott minket. És te hogy állsz a nők terén?
- Most éppen sehogy, májusban szakítottam egy lánnyal, 3 évig voltunk együtt. Azóta a munkámnak élek.
- Azon gondolkodtam, hogy most elmondtam neked mindent, simán elmehetnél az egyik újsághoz és kitálalhatnád.
- Szerinted megtenném? - nézett rám
- Nem, furcsa mód bízom benned, csak azt nem tudom, hogy jól teszem-e.
- Tégy próbára - kacagott.
- Próbaidőn vagy - mutattam rá.
- Éjfél is elmúlt - mondta egykedvűen
- Még nem akarok bemenni, néztem az égre. Olyan nyugtató a tenger morajlása.
- Akkor még maradjunk - dőlt ő is hátra.....