* Mia *
Nem tévedtem valóban Barby volt az. A kezembe nyomott egy levelet, miután kiderült az ő édesanyja az én édesapámat szerette. Legmerészebb álmaimban sem sejtettem, hogy valaha találkozni fogok ezzel a hölggyel, vagy bármelyik családtagjával. Furcsa ez a helyzet. Lassan indultunk vissza a szállodába. Valójában nem sokat beszéltünk, talán ő sem nagyon tudta mit mondjon nekem, és én sem és valószínűleg mindkettőnkben benne volt a délutáni veszekedés nyoma. Ahogy a szállodához értünk, láttuk már kívülről az üvegajtón át, hogy Seb és Fernando beszélgetnek.
* Fernando *
- Seb mi a fenét csináljak most?
- Nem tudom. Ennyire még Barby sem nehéz eset.
- Tudod az a baj, hogy már engem is elbizonytalanított ezzel az egésszel. Lehet igaza van? Megéri ez nekem, hogy ennyi stresszt meg mindent a nyakamba vegyek, ha utána semmi nem történik. Ha csak zárt falakba ütközöm. Sosem éreztem még ilyet vagy ehhez hasonló érzést. Amikor ott voltunk a Colosseum tetején, azt hittem örökre megváltozik az életem, hogy nagyot fordul velem a világ. És így is lett, csak nem abba az irányba amire én számítottam. Amikor ott voltam a lakásában arra gondoltam, milyen lenne ha együtt élnénk, és a mosolyában a jövőmet, a szemében a gyermekeimet láttam. Amikor a spanyol lépcsőről beszélt, bevillant egy kép, tudtam, ha egy nap erre sor kerül, ott szeretném megkérni a kezét. Tudom, ez őrültségként hangzik, de ezt érzem.
- Fernando, küzdened kell. De remélem egy dolgot te is észrevettél?
- Mit?
- Minél inkább ellök magától, annál inkább ragaszkodik hozzád. Nem kell pszichológusnak lennem, hogy ezt lássam.
- Seb, és ha belefáradtam?
- Ennyire könnyen nem adhatod fel.
- De ő is megtette. Odadobott Carolinának.
- Mert azt akarja, hogy ne maradj egyedül.
- Olyan nehéz ez.
- Tudom, Fer, tudom. Ha valaki akkor én tudom.
* Mia *
Mikor beléptünk a tekintetek ránk szegeződtek, én pedig rögtön továbbmentem a szobám felé. Halottam, mögöttem a lépteket ezért egyre szaporábban lépkedtem, amikor a folyosóra kanyarodtam be, beleszaladtam Fernandoba. De hogy? Hogy került ide amikor az előbb még lent volt? Biztos valami másik folyosó.
- Most menekülsz előlem? – Fer
- Dehogy, csak fáradt vagyok. Engedj kérlek.
- Nem. – ragadta meg a kezem. – Addig amíg nem mondod meg mi az oka annak, hogy így viselkedsz. Ha Stefano miatt van ez így akkor felejtsd el amit mondott. – lehajtottam a fejem. – Hm?
- Hogy felejthetném el? – néztem fel könnyezve. – Hogy? Mikor azt akarom, ami neked a legjobb. Ha én gátollak a versenyzésben, akkor mi nem lehetünk együtt. Azért mert ha valami történne a karriereddel, akkor én abban belehalnék, hisz tudom ez a legfontosabb neked. Ettől vagy te az aki, ettől vagy te boldog. És nekem ez a legfontosabb. Nem tudom, miért alakult így nem is érdekel. Beléptél az életembe és hatalmas felfordulást csináltál. De nem érdekel, nem. Csak neked jó legyen. Mert szeretlek.
Nem mondott semmit, csak nézett rám, majd megcsókolt, és megölelt.
- De te hozzám tartolzol. – Fer
- Ne mond ezt, nem fájdítsd még jobban a szívem. Mert már így is belehalok.
- Mond mivel bizonyíthatnám neked, hogy fontosabb vagy, mint ez az átkozott Forma1? – vetette oda kicsit dühösen.
- Fernando ne mond ezt..
- Ne.. már tudom. – azzal elviharzott. Féltem, hogy valami őrültséget fog csinálni.
Láttam, hogy Stefano szobája felé veszi az irányt de ilyen későn felkelteni. Odalopóztam és bár nem illett volna, de mindent kihallgattam.
* Fernando *
- Stefano, Stefano, kelj már fel. – ráztam meg a főnököm.
Stefano nagyon kómásan nézett rám.
- Mit keresel itt Fernando? És főleg ilyen későn? – mondta morcosan és kérdőrevonóan.
- Ha nem engeded, hogy Miával legyek, kilépek.
- Tessék? – ült fel az ágyon. Miket beszélsz? Mi van veled? Beszedtél valamit?
- Semmit.
- Ez most fenyegítés.
- Ha akarod, vedd annak.
- Tudod, hogy engem nem lehet holmi fenyegetéssel megvenni.
- A te döntésed.
- Nem Fernando, a tied. És jól gondold meg.
- Én már választottam.
- Feladnád a karriered egy nőért?
- Ha kell igen.
- A boldogságod.
- Nem Stefano pont ez az. Az életem a Forma1, de nem szalaszthatom el az egyetlen lehetőségem a boldogságra. Őt. Szeretem.
Közelebb lépett és megsimogatta a fejem, ahogy édesapám szokta.
- Te tényleg szerelmes vagy.
- Naná. Mit vártál, nem vagyok hülye, hogy semmiségért az állásommal játszak.
- Hát akkor mire vársz, menj már, hiszen vár rád az a lány.
- Köszönöm, Stefano.
- Ja és nehogy azt hidd, hogy a követelőzésed győzött meg.
- Akkor mi?
- A tehetséged. Hülye lennék, ha hagynám hogy a mezőny egyik legjobbja, sőt a legjobbja távozzon. Na nyomás, ne is lássalak.
- Köszönöm.
Amikor kiléptem az ajtón, furcsa érzésem volt. Mintha Mia itt lett volna de sehol sem volt. Ekkor elindultam, a szobája felé…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése