71. rész

* Mia *

Nem bírtam tovább hallgatni Fernando őrültségeit, ezért igyekeztem vissza a szobámba. Gondolataim közepette, vajon mit mond neki Stefano, vajon mi lesz ebből az egészből? Én is búcsút mondhatok az állásomnak meg ő is? Vissza kell mennem, ezt nem hagyhatom! Azzal a lendülettel fordultam meg, amikor valaki elém nyitotta az ajtót.

-         Mia? – nézett ki Rob az ajtó mögül. Csak ő az, hála istennek. – Nincs bajod? Nem akartam neked nyitni az ajtót.

-         Semmi gond, nem kéne már ilyen későn itt mászkálnom.

-         Valóban. Történt valami?

-         Semmi.

-         Ez nem volt valami meggyőző, na gyere be és mesélj el mindent. – Rob bekísért, majd lámpát gyújtott. – Nos, Missis Salvatore?

-         Hosszú történet.

-         Én ráérek.

-         Igen? És ki fogja holnap Felipe Massát irányítani?

-         Megoldom hidd el. – simogatta meg a vállam. – Szóval? De ne kelljen már harapófogóval kihúzni belőled.

-         Hát jól van. – ezek után elmondtam mindent Robnak. A veszekedéseket, Barby anyukáját és az én apukámat, végül pedig Fernandot.

-         Ez megőrült? – kapta fel a fejét a Fernando-féle sztorira. – Kilépni? Nem normális.

-         Most mit mondjak Rob.

-         Akarod, hogy beszéljek vele?

-         Ne, ez a mi kettőnk ügye. Te egy igazán remek ember vagy, de ezt nekünk kell elintéznünk.

-         Én megértem Fernandot, hogy nem akar téged elengedni. – váltott hirtelen témát, amivel meglepett.

-         Rob, egyszer hiszek benne, neked is eljön az igazi.

-         Én úgy gondolom már megtaláltam. – ölelt át. – De ő mást szeret.

Nem tudtam megszólalni, hozzá dőltem, de tudtam nem ringathatom hiú ábrándokba. Nagyon szeretem őt, de csak mint barátot.

-         Mennem kell. – szólaltam meg végül, 5 perces csönd után.

-         Persze, pihend csak ki magad.

-         Jóéjszakát.

-         Neked is. – majd becsukta mögöttem az ajtót. Siettem a szobámhoz már hulla fáradt voltam, amikor is láttam, hogy Fernando az ajtóm előtt ücsörög.. ücsörög? Mi több, a falat támasztva alszik. Leguggoltam elé és megveregettem egy picit az arcát.

-         Feeer, éresztő!

-         Mi? Micsoda? – ijedt fel.

-         Mit csinálsz itt? Kelj fel azonnal.

-         Téged vártalak.

-         Mi történt? – csináltam úgy mintha nem tudnám, hogy Stefanonál járt.

-         Stefano, azt mondtam minden oké. Megmondtam neki, ha nem lehetek veled kilépek, egy ideig tanakodott, de kötélnek állt.

-         Te az állásoddal szórakozol? Megőrültél?

-         Érted bármit.

-         Na persze, most nyomás aludni. – közben kinyitottam az ajtóm.

-         Oké. – lépett be a szobámba, majd terült el az ágyamon.

-         Na.. - néztem rá. –Nem így gondoltam. – mosolyogtam.

-         Már késő. Na gyere ide mellém, úgy mint régen.

Leraktam a táskám a kanapéra, kiengettem a hajam, majd hullafáradtan zuhantam a mellkasára. Őszintén szólva nem érdekelt semmi, hallottam a szívverését, ami megnyugtatott. Ami mindig biztonságot jelentett a számomra. Kora reggel, Felipe hangjára keltem. Ahogy félig kinyitottam a szemem, láttam, Fer vele beszélget az ajtóban.

-         Felkeltél? Mennem kell a pályára, majd ott találkozunk jó? – kérdezte Fer, majd egy puszit adott a fejemre.

-         Oké. – húztam el a számat álmosan. – Sziasztok.

-         Szia! – integett be Felipe. – További jó alvást. – nevetett.

-         Szia Lipi. – nevettem. Fer dobott még egy puszit majd távoztak.

Miután összeszedtem magam a pályára igyekeztem. Alig hogy kipakoltam berontott Barby majd közölte meg akarja tudni miért lett vége az édesanyja és apám szerelmének. Azonnal Bernie-hez akart menni. Mélyen érintett a dolog, de beleegyeztem. Az ajtóban megtorpantam egy kicsit.

-         Barby.. várj egy picit.

-         Mi az? – kérdezte.

-         Mutatni akarok neked valamit. – azzal turkálni kezdtem a táskámban. Egy rejtett zsebből egy piros színű borítékot vettem elő, amiben egy régi fénykép volt, két kislányt ábrázolt, az egyik én voltam, a másikról sosem tudtam meg, hogy kicsoda. A kezébe nyomtam.

-         Az a barna hajú kislány én vagyok. Te vagy a másik?

Barby szemei elkerekedtek.

-         Igen, te jó ég, igen. Honnan van és ez hogy?

-         Apámé volt. Egyszer valószínűleg találkoztak, és minket is elvittek a találkozóra. Csak így lehetséges. Egyébként nem tudom, túl kicsi voltam ahhoz, hogy emlékezzem rá, és te is.

Barbynak könnyek gyűltek a szemébe, majd határozottan rám nézett és megfogta a kezem.

-         Belevágunk?

-         Igen. Együtt minden sikerül. Ugye?
-  Igen.

Beléptünk Berni Home-jába, az irodában ült és telefonált, majd intett nekünk, hogy várjunk egy kicsit. Mi leültünk az előtérbe. Később kijött hozzánk és kedves beinvitált minket.

-         Mit tehetek értetek lányok?

-         Bernie azért jöttünk.. – kezdte Barby. – Hogy mindent megtudjunk az anyám, és Alberto Salvatore viszonyáról, aki Mia édesapja.

-         Ááá, már értem. Régi história. – mondta Bernie. – És egyben végzetes is. Sajnálom lányok. Ekkor elővette a fekete aktatáskáját és két régi fekete-fehér képet tett elénk és egy aktát.

-         Tessék olvassátok el, ezek a szüleitek képei, amint  látjátok elég régiek, ennél többet én sem segíthetek. Ezek papírok Alberto pályafutásáról, és cikkek amik az újságokban jelentek meg.

Hosszas tanulmányozásba kezdtünk, Bernie pedig magunkra hagyott minket.