* Mia *
Hamar jött el a vasárnap és már napok óta nagyon rossz kedvem volt. Nem csak Fernando miatt, de Barby felmondása is nyugtalanított. A futamon, Fernando negyedik lett, Seb nyert. Láttam amikor mentek interjúzni. Fer rámpillantott és megállt, láttam a szemében a megtörtséget. Ugyanúgy néztük egymást mint az első estémen amikor elmentem. Most nem így történt, léptem egyet feléje, ő pedig elfordította tekintetét és tovább ment. „ Szeretlek! „ – mondtam halkan. De nem hagyhattam, hogy az érzéseim vezéreljenek. Nem sokkal utána visszamentem az irodámba, épp a papírokat rendeztem, amikor határozott és hangos léptekre figyeltem fel. Alig, hogy megfordultam az illető már ott állt előttem.
- Mi mondtál neki? – kiabálta Seb dühösen, majd elkapta mindkét karom. – Halljam!!
- Ez fáj!
- Nem érdekel! Mit mondtál neki! Elment, itt hagyott örökre!
- Engedj már el az isten szerelmére Sebastian.
- Nem.
- Csak te tehetsz róla, a fenébe is már! – ekkor még jobban szorította a kezem.
- Ez nem igaz! – mondta dühösen.
- De igen. Ha valaki elüldözte az te vagy, hát nem látod? Idehoztad Hannát és azt hiszed ez jól esik neki? És még el is hajtod, aztán meg idejössz vádaskodni. Seb, gondolkodni kéne mielőtt cselekszel. – végre hajlandó volt elengedni a kezem.
- Micsoda színésznő vagy!
- Aki itt szerepet játszik az te vagy és nem én! – mondtam erélyesen. Ekkor közelebb lépett hozzám, és dühösen belenézett mélyen a szemembe.
- És Fer?
Nem válaszoltam.
- Ó most megfogtalak mi? Tudod mit igaza van, jobb hogy azt a másikat választotta!
Itt elpattant a húr, nem vagyok hajlandó ezt senkitől eltűrni, megpofoztam.
- Menj a fenébe, Seb. És tűnj innen, MOST!
Lehajtott fejjel távozott. Ez mégis mit gondol. Közben megcsörrent a telefonom. Barby volt az és elmondta, hogy miket mesélt neki az édesapja. Könnyeztem, de ő reméltem semmit nem sejt meg ebből. Nem mondtam el neki, amit Seb tett, nem akartam, hogy tudja.
- Akkor mire vársz még? Menj keresd meg! Barby, Seb a boldogságod!
- De mi lesz Hannával?
- Mi lenne? Semmi. Köze nincs hozzá. Seb téged szeret.
- De..
- Semmi de. Téged szeret hidd már el.
- Ha te mondod.
- Én mondom. És nekem mindig igazam van. Na jó csak vicceltem. De te szereted őt és ő is téged, akkor miért csináljátok ezt?
- Már én sem tudom. Fernandoval beszéltél?
- Nem, de megkeresem még ma mielőtt elmennék.
- Helyes. Akkor majd beszélünk.
- Mindenképpen.
Valójában nem akartam megkeresni Fert, de ha már így alakult elmentem a Ferrarihoz. Ahogy beléptem tapintani lehetett a feszültséget, ami biztos a fiúk " nem túl fényes " szereplésének volt köszönhető. Bekopogtam Fernandohoz, igaz résnyire nyitva volt az ajtó. Egy halk igen után beléptem hozzá. A szemei elkerekedtek, és még mindig láttam azt a megtörtséget, amit délután. Leültem mellé, és a lábára tettem a kezem.
- Ne mondj semmit, mert most én szeretnék valamit. – én csak bólogattam. – Vége.
A szavai tőrként hasítottak a szívembe. Megpróbáltam nem sírni, és ráharaptam a számra, a fejem elfordítottam és a kezem is elhúztam. Nagyon fájt, talán azért, mert vele éreztem azt amit mással nem, nem voltam egyedül és ez nekem mindennél többet jelentett. De talán nekem ez volt megírva, hogy örökre egyedül legyek.
- A Stefano, azt mondta, vessek ennek véget, mert hátráltat a teljesítményemben. És igaza van.
Odafordultam hozzá, újra a lábára tettem a kezem, és meg is szorítottam picit, nem akartam elengedni, ezzel is jelezve, hogy mennyire ragaszkodom hozzá, ránéztem a könnyes szemeimmel.
- Értem. – válaszoltam, majd felálltam.
- Mi az a lila folt a kezeden? – kérdezte meglepve.
- Semmi, Fernando, semmi. – azzal elhagytam az öltözőjét.
Futva siettem ki a home-ból, legszívesebben többet vissza sem mentem volna. Sőt a Forma1 közelébe se mentem volna. Az irodámban mentem, majd az első géppel ami jött, hazamentem Rómába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése