75. rész

* Mia *

Barbyval elindultunk Bernie irodája felé, hogy kiderítsük, hogy is történt a mi szüleinkkel. Ahogy beléptünk rögtön furcsa érzés fogott el, sosem éreztem még ilyet.
- Baj van? - Barby.
- Semmi. Csak furcsa érzésem, van. De inkább menjünk. - mosolyogtam kényszeredetten.
Valójában már nem voltam biztos, hogy erről nekünk tudnunk kell. Jár nekünk az tény, de mi van ha olyan dolgokat feszegetünk ami bajt hoz ránk. Egyedül Barbyban bíztam most. Ő mindig ott volt nekem. Ekkor hallottuk, hogy hirtelen csapódik az ajtó és két ember fut befele. Fer és Seb jöttek oda futva.
- Csak nem gondoltátok, hogy nélkülünk csináljátok végig? - lihegte Seb.
- Ami azt illeti, de. - válaszoltam. Seb komoran nézett rám. Fer odalépett hozzám és a kezembe adott egy régi levelet.
- Ezt Montezemolo küldi. - lassan nyitottam ki, egy rövid üzenet volt benne.
" Szilvia! Nagyon sajnálom a tegnap történteket. Szeretlek, Alberto "
- Ez vajon mit jelenthet? - kérdezte Seb.
- Nem tudom, de majd Bernie elmondja. - Barby
- Mit mondok el? -lépett ki Bernie az irodából.
- Hát tudod. - lépett oda Barby.
- Gyertek beljebb. - Bernie, bementünk Barbyval és mikor Sebék jöttek volna be, Berni megálljt parancsolt. - Áá. Ez csak a lányokra tartozik.
Bent leültünk, már alig bírtam ki, legszívesebben ordítottam volna valamit, hogy mond már ne is kínozz minket, de Bernie mindent a szokásos tempóban csinált. Kimérten ülte le a nagy székébe.
- Nos lányok. Elmondom miért lett vége. Talán jobb lesz így. Szilvia már épp terhes volt, amikor sor került az utolsó találkozásra köztük. Alberto nem akart elmenni, nem akart még több fájdalmat, még több kínzást, de végül is, Szilvia addig győzködte, hogy most utoljára, amíg elment. Egy kocsiba ültek, és mint tudjuk Alberto szenvedélye a száguldás volt, de ennek majdnem nagyon rossz vége lett. Baleset érte őket. Albertonak semmi baja nem lett, de Szilivia nagyon félt.. - fordult Barbyhoz, aki könnyes szemekkel nézett rá.
- Igen? - fogta meg Bernie kezét.
- Nagyon félt attól. hogy elvetélt. Hatalmas vita kerekedett belőle, csúnya dolgokat vágtak egymás fejéhez, többek között, azt hogy Alberto majdnem megölte Szilvia babáját.
Én csak néztem őket, az apám tényleg majdnem ilyet tett volna. Könnyesek lettek a szemeim és az ablak felé fordultam.
- Az a nap mindenkinek egy sötét nap volt. Az a hétvége pedig tragikus. Szilvia közölte nem akarja többet Albertot látni, de addigra már kiderült, semmi baja a babának. Akkor láttam utoljára Albertot. - láttam ahogy Bernie szemei is könnyekkel telnek meg. - Másnap közölte velem, hogy elhozza a feleségét Monzába, megmutatja neki milyen az élet és elfelejt mindent. Egy baj van ezzel az egésszel... - akadt el a hangja.
- Hogy már sosem ért ide. - fejeztem be sírva a mondatot. Barby megfogta a kezem.
- Lányok. Ők nagyon szeretették egymást, de a gyerekeiket talán még jobban. - kezet nyújtott mindkettőnknek. Odatettük mindketten a kezünk, ő pedig megszorította. - És nem véletlenül. Ti nagyszerű emberek vagytok, megígéritek nekem, hogy ti nem hagyjátok itt ezt a vén Ecclestone-t. Szükségem van rátok. Olyanok vagytok mintha a gyermekeim lennétek.
Nem tudtam megszólalni, a kezem kivettem Bernie kezéből, majd kirontottam az irodából. A folyosón ült Fernando és Seb. Seb azonnal felállt és bement Barbyhoz, aki jól halhatóan sírt. Fernando is felállt de én megálljt intettem neki. Igaz azt tudjunk nála ez épp felesleges. El kezdtem futni, ki a paddockba, ő pedig csak jött utánam. " Mia, Mia " kiabálta. Ekkor elbotlottam és elestem, de nem érdekelt én csak sírtam. Ő odajött és átölelt.
- Nem lesz semmi baj. - suttogta és olyan erősen szorított mint még soha. Közben odaért Seb és Barby, aki szintén leguggolt hozzám és sírva megölelt.
- Menjünk innen, mert a fotósok rögtön ránk ugranak. - javasolta Seb, majd felsegítette Barbyt. Fer a karjaiba vett és úgy mentünk be az öltözőjébe, én a mellkasába szoríottam az arcom és sírtam, képtelen voltam abbahagyni. Barbyék végig jöttek velünk és bent leültünk. Percekig senki nem szólt a másikhoz, amikor Barby letérdelt elém.
- Sajnálom. - mondta.
- Nem én sajnálom. Majdnem, majdnem.. te és az apám, a baleset.
- Ne, nem mond ezt.  - ölelt meg.
Fer intett Sebnek, hogy menjenek ki. Alig halhatóan csukta be Fer az ajtót.

* Fernando *

- Ide hallgass Seb, nem tudom mi történt, de fel kell vidítanunk a lányokat.
- Igazad van. Ki is találtam valamit. Gyere utánam.
- Követlek.
- Fernando, várj csak.
- Tessék? - fogalmam sem volt mit akarhat.
- Köszönöm.
- Akármit is köszönsz, ne köszönd, errevalók a barátok.
- Hát ez az. Sokat tanultam én tőled, és ezért köszönettel tartozom. Az utóbbi időben mindig mellettem voltál, segítettél, meghallgattad örömöm, bánatom, nyügöm, gondom-bajom. Azt hiszem te lettél ez alatt az idő alatt a legjobb barátom, Fernando. És ez nem túlzás vagy ilyesmi.
- Seb. Én nem akarok a legjobb barátod lenni. - láttam ahogy elkerekednek a szemei. - Én igaz barátod akarok lenni. Most pedig menjünk.