67. rész

* Mia *

Hamar eljött Monza, és nem úgy ahogy vártam. Az érkezésemkor már a paddockban elsőnek Fernandoval futottam össze. Próbáltam kerülni a tekintetét, de nem ment, ő pedig mindig is tudta mikor és hogy tud velem szóba elegyedni.
- Mia várj csak. - futott utánam.
- Igen? - fordultam meg.
- Csak azt akartam kérdezni, mikor menjek, Stefano elhagyta a beosztásunkat. - nézett rám szelíden. Nem örültem neki, és elkezdtem kutakodni a táskámban. Hát igen női táska, persze, hogy nem találtam sehol.
- Nem találom, gyere fel velem az irodámba, ott adok neked egy példányt.
Csendben követett engem, meg sem szólaltunk. Amikor beléptem az irodámba, becsukta az ajtót.
- Nézd Mia, nem tudok úgy tenni mintha semmi nem történt volna. Kérlek szépen bocsáss meg, nem tudtam róla.
- Psszt - nyúltam a szájához és hallgatattam el, majd a kezébe nyomtam a papírt. - Tessék.
- Köszönöm. - azzal távozott. Ha tudná, hogy mindegy egyes lépése után arra gondoltam, bárcsak vele mehetnék. De sajnos nem tehetem. Carolina remélem azt teszi amit mondtam neki. Ezek után, épp a beosztást kerestem, láttam Seb lesz a következő. Ekkor jött az sms hogy Barbyval cserélnek és ő jön. Rendben. Jött is Carolinával együtt. Veszekedtek. Carolina végül is távozott. El kellett mondanom Barbynak amit csináltam. Teljesen kiakadt, fel alá járkált az irodámban és " bolond " " nem értem " szavak elég sűrűn hagyták el a száját.
- De miért? - Barby
- Mert Fernek fontos az, hogy ne befolyásolja senki a teljesítményét. Ez egy teljesen civil barátnő mellett tökéletesen létrejöhet. Carolina megfelelő személy lesz, ha leszokik erről a kiállhatatlan stílusáról.
- De Fernando téged szeret.
- Nem szabad.
- De miért?
- Barby hányszor kell még elmondanom. Horner és Stefano megmondta. És igazuk van. Sajnálom.
- Nem hiszem el, hogy ezt teszed, te már nem az a Mia vagy akit én megismertem. Csalódtam benned.
Fájtak azok a szavak amiket mondott, de egyre csak csengett amit Horner mondott, nem lehetünk barátok. Már kezdtek könnyesek lenni a szemeim. - Most inkább elmegyek.
- Rendben, beírom, hogy itt voltál. És sok sikert.
Feldúltan távozott, és meg is értem. Ezek után nem sokkal jött Seb, aki már nyílván mindent tudott, és már nem volt finomkodó, egyből kiabálni kezdett, hogy viselkedhetem így.
- Bántottad Barbyt, ezt sosem bocsátom meg neked. - hangzott a szájából. - Azt hittem köztünk ez másképp működik, de tévedtem.
- Seb, hogy másképp? Hogy?
- Mint a barátoknál. - csuklott el a hangja.
- Barátok, de hiszen Seb, te állítottad, hogy mi nem vagyunk barátok..
Seb nem válaszolt, csak elment. Remek. Nem ezt akartam. Ezt nem folytathatom tovább. Késő délután a szállodánál összefutottam velük.
- Sziasztok. - köszöntem. Barby talán válaszolt volna, de úgy láttam Seb nem igazán. - Akartam tőletek kérni valamit de már mindegy, inkább megcsinálom magam.
- Jó - válaszolt Seb, dühösen. Barby nyugalomra intette. Sosem mondtam nekik, hogy apám valaha versenyző volt és elhozta, hogy megmutassa édesanyámnak ezt a szerinte varázslatos helyet. Szenvedélye volt a száguldás meg egy másik nő is, aki nem az édesanyám volt. Anya csak a társa volt, mert édesapám azt a másik nőt szerette, akivel nem lehetett együtt. Apa nagyon kitartó volt és talán ez lett a végzete. Azóta is ha szerelemre gondolok, ő jut az eszembe. De nem apám, hanem anyám, aki úgy maradt és úgy szerette titokban apámat, hogy tudta a viszonzás szinte lehetetlen. Mindezek ellenére roppant büszke vagyok rájuk, hogy kitartottak egymás mellett. Apám idehozta anyát, hogy bemutassa neki a szerelmét. De sajnos már sohasem érkeztek meg. A nagyi mindig azt mondta szőrnyű baleset volt. Itt temették el őket Monzában. Egyedül mentem a temetőbe, először egyedül. Kezdett már sötétedni, csak a mécsesek égtek. Leborultam a sírjuk elé, és csak sírtam és sírtam. Ekkor lépteket hallottam és ha jól láttam, Barby közeledett.. Vajon mit keres itt?