* Fernando *
Barbyval alig váltottunk pár szót, máris mennie kellett. Azt láttam rajta, hogy őt is legalább annyira megviselte ez az egész, mint engem. Rápillantottam Miára. Nyugodtan feküdt, nem mozdult továbbra sem. Nagyon szomorú vagyok amiért ez történt, és amiket az orvos mondott, hogy lehet soha nem kel fel. Borzalom, de benne van a pakliban.
- Azt írtad, hogy minket az égben is egymásnak teremtettek. Akkor nem mehetsz el, csak így, hiszen még el sem búcsúztál. – zokogva dőltem újra rá.
- Fernando, hagyd ezt, most erősnek kell lenned, az ő érdekében. – felpillantottam és láttam, hogy Sebastian áll az ajtóban.
- Mond te tudnál nyugodtan ülni az én helyemben, miközben felemészt ez az egész. Nem, igaz? Te képes lennél csak várni. Gondolj arra, mit éreztél mikor Barby a kórházban feküdt, csak egyszer elevenítsd fel magadban azt az érzést. Ne nézz így rám? Menj inkább és keresd meg Barbyt, amíg van időd.. – könnyeztem megint. – Na mire vársz még? Tapsoljak? Mielőtt elveszítenéd, mielőtt összedől minden, és mielőtt vége ennek az egész varázslatnak. Mert még tehetsz ellene, és ha igazán szereted, akkor tudod mit kell tenned. Menj már! – kiabáltam neki oda. Valójában rossz érzésem volt, amiért nem tehettem semmi Miáért. Nem akartam akartam így bánni vele, de már késő volt, goromba voltam és bunkó.
- Te nem tudsz semmit, Fernando.
- Én ne tudnám, hiszen szeretitek egymást mégis úgy csináltok mint az 5 éves gyerekek.
- És te? Ki üldözte Miát ide? – itt elpattant a húr.
- Na takarodj arra kifele, nem kell többet bejönnöd.
- De Mia barátom.
- Nem Seb, te mondtad mindig, hogy nem az hát viseld a következményeit.
Seb kicsit dühösen vonult ki a szobából. Valójában megbántam abban a pillanatban, hogy elküldtem, és tudom, hogy megint az én feszültségem okozta a veszekedést, de már nem volt értelme semmit tenni. Talán még kinyöghettem volna egy bocsánatot, de nem láttam értelmét. Lehet így ráébred a dolgokra, valakit meg kell bántani ahhoz, hogy rájöjjön, mennyire fontos nekünk. Hatalmasat csapódott az ajtó amikor kiment. „ Sajnálom Seb! „ – mormoltam. Én beleremegtem a csattanásba, Mia azonban meg sem mozdult.
- Ha újrakezdhetném, mindent másképp tennék – fogtam meg a kezét – Sosem bántanálak, csak kérlek szépen adj nekem még egy esélyt. Tudom számtalan sanszot kaptam már de ígérem ez lesz az utolsó és élni fogok vele. Könyörgöm.
* Mia *
Egy hatalmas tisztáson ültem a magasan érő zöld fűben. A tiszta és friss levegő töltötte meg a tüdőm, madárcsicsergés a fülem. Mindenhol színes virágok nyíltak, nem messze meddig egy vízesés folyt.
- Hol vagyok?
- Szervusz Kincsem!
- Anya??? Nem az lehetetlen. Álmodom?
- Mondhatjuk így is.
- De hogy kerülsz te ide.
- Azért vagyok itt, hogy vigyázzak rád.
- De miért? Nem kell, én tudok magamra vigyázni. – azzal lekucorodott mellém.
- Kicsim, akár hiszed akár nem én mindig melletted vagyok és vigyázok rád.
- Te vagy az őrangyalom?
- Igen. – nevette el magát. – a nevetése ugyanolyan tiszta és éles volt mint amilyenre emlékeztem.
- De hogy lehetséges ez?
- Bármi lehetséges, ezt jól jegyezd meg.
- Apa is mindig ezt mondta. Tényleg ő is itt van? Láthatom őt?
- Persze, csak gondolj rá erősen, és már ott is vagy.
Egyik pillanatról a másikra egy aszfaltozott útra kerültem. Nem messze tőlem, valaki sétált, piros overállban. „ Jó lesz ez „ – mondogatta.
- Apa? – hirtelen fordult meg.
- Mia, drágám gyere csak közelebb, mutatok neked valamit. – amikor odaértem szorosan megöleltem.
- Hol vagyunk most?
- Texasban. Ez egy épülő F1-es pálya.
- Váó. ÉS te is fogsz versenyezni.
- Persze, és nyerni is én fogok, mert én..
- Mindig nyerek. – kántáltuk egyszerre, majd elnevettük magunkat.
- Apa el kell mesélnem valamit neked.
- Na mesélj csak kicsim, úgy is rég volt már erre alkalmunk.
- Igazad volt, a hercegemmel kapcsolatban.
- Csak nem érted ment Fernando?
- De igen.
- Mindig is tudtam, hogy ő lesz a párod. Nagyon vigyázni fog rád, olyan mint az apja. Apropó, majd mond meg José Luisnak, hogy üdvözlöm.
- Mindenképpen.
- De apa hol van Fer? Látni akarom, miért nincs itt?
- Nézd csak oda? – mutatott egy kicsit messzebb, ahol megpillantottam Fert. Ott állt és mosolygott. Rögtön odafutottam, de értem el, mintha egy láthatatlan falba ütköztem volna.
- Apa itt valami nem jó. Segíts! – de mire hátrafordultam ő már sehol nem volt. Fernando beszélt hozzám, de nem értettem, nem hallottam amit mond, amitől kétségbe estem teljesen. – Fer, mi ez, segíts, nem értem amit mondasz. Fer.. – abban a pillanatban egyszer csak Róma egyik utcáján találtam magam. Sétáltam előrébb, mert láttam Fernando magam előtt, de nem értem el, az a fránya fal.
- Fernando gyere ide, és vigyél el innen…kérlek szépen… ez az álom nagyon rossz!
* Fernando *
Telefoncsörgésemre riadtam fel, Stefano hívott, én meg javában aludtam. A fáradságtól biztosan elnyomott az álom. Mia ugyanolyan mozdulatlan volt mint előtte.
- Tessék?
- Fernando, na végre felvetted.
- Bocs. Mi az?
- Holnap 10-re remélem ideérsz szabadedzés és ezt NEM hagyhatod ki, hangsúlyozom NEM. És nincs apelláta, beszéltem Bernievel, azt mondta, ha minden kötelezőt megcsináltál oda mész ahova csak akarsz.
- Jó.
- Nagyon szűk szavú vagy.
- Most mit mondjak?
- Hogy van Mia?
- Kb, mint eddig. Semmi változás nem állt fent, csak fekszik. Olyan mintha aludna, de közbe meg…
- Értem Fernando, de azért ha lehet pihend ki magad.
- De itt alszom bent.
- Rendben van, akkor nem is zavarlak, holnap 10kor. Szia.
Nem is köszöntem el tőle csak kinyomtam. Este megérkezett Barby akivel sokat beszélgettem.
- Az élet megtanít minket arra, hogy rájöjjünk kik a fontosak nekünk. – Barby
- Az igazán fontosak. – Fer – Annyira sajnálom Barby. Ha visszatekerhetném az idő kerekét, mindent másképp csinálnék. De mindent.
- Ne emészd magad, Fernando. Azzal csak rontasz.
- Ennél már semmi nem lehet rosszabb, mint hogy a nő akit szeretek, itt fekszik és nem tehetek érte semmit. Barby nézz rám kérlek.
- Mond. – megfogtam a kezét. – Ígérd meg nekem, hogy beszélsz Sebbel. Mert ti egymáshoz tartoztok! Nem hagyhatod, hogy csak úgy darabjaira hulljon ez a történet.
- De Fer..
- Semmi de. Nézd én emiatt, ma összvesztem vele. Joggal utál, de ha már utál, akkor legalább értelmes oka legyen. Szóval Ígérd meg!
- Megígérem. – mondta halkan.
- Látod Mia, te itt fekszel, mi meg itt harcolunk egymással. Neked ez biztos nem tetszene, és tudnád mit kell ilyenkor tenni, és valószínűleg leültetnél mindenkit, hogy megbeszéljük a gondjaink bajaink. Jajj annyira hiányzol… - fordultam az ablak felé, éreztem, hogy megint könnyesek a szemeim. Ekkor gyors lépteket hallottam, majd Seb nyitott be a kórterembe.
- Barby, ki tudnál jönni egy kicsit. – Seb.
- Persze, hogy ki tudna menni. – válaszoltam helyette, ő meg kicsit szúrósan nézett rám. – Na mi lesz, menj már. Én itt maradok vele..
Azzal kivonultak a kórteremből, én pedig egy puszit nyomtam Mia arcára…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése