Mikor visszaértünk a szállodába Fernandoval úgy döntöttünk, hogy pihenünk egy picit. Csak feküdtünk egymás mellett, és gondolkodtunk, nem szóltunk egymáshoz, majd végül én törtem meg a csendet.
- Tudod, irigylem őket.
- Sebéket?
- Igen.
- Miért?
- A viselkedésük miatt.
- Mint a gyerekek. – nevetett
- Igen. Irigylem őket, hogy maguk mögött tudják hagyni a gondjaikat, ha együtt vannak minden más kikapcsol, csak ők ketten léteznek.
- Ebben igazad van. Sajnálom én sosem tudtam elfelejteni a gondokat, de ha ez számít akkor mától megpróbálom, vagyis megteszem.
- Nem ne értsd félre. – ültem fel. – Nem veled van a gond, hanem velem.
- De hisz te nagyszerű ember vagy.
- De elfelejtek nevetni.
- Mindig másokkal törődsz, túlságosan segíteni akarsz másoknak, de ez nem jelenti azt, hogy nem nevetsz. – ült fel és simogatta meg a hátam. - És tudod mit sokkal gyönyörűbb vagy te mint ők, vagy én. Neked a szíved nevet, és ez mindennél fontosabb. Neked nagyon sok ember köszönheti a visszakapott boldogságát, köztük én is. Ne legyél irigy másokra, mert rád kellene hogy irigykedjenek, a te szíved aranyból van a lelked pedig nemes.
- Komolyan. – kérdeztem.
- A legkomolyabban. Szeretlek. – feküdt el.
- Én is. – dőltem a mellkasára.
Elnyomott az álom, álmomban pedig újra azon a tisztáson ültem ahol anno. De nem voltam egyedül. Luisát, Fer mamáját láttam magam mellett. Először nagyon megrémültem.
- Ne félj, ez csak egy álom. Olyan álom aminek hamarosan vége. Lányom, te a megfelelő párja vagy Fernandonak, és örülök, hogy téged választott. Tudom te mindig vigyázni fogsz rá, és mellette leszel.
- Igen. Ez már mindig így lesz. Ugye?
- Igen. Jönnek majd még nehéz idők, de ti már kiálltátok a próbát, és akkor is kifogjátok. Szeret téged ezt ne felejtsd el.
- Sosem. – válaszoltam. Egy férfi hangra keltem fel. Amikor kinyitottam a szemem, Seb guggolt az ágy mellett.
- Mi az? – kérdeztem nyűgösen.
- Megyünk moziba. Készülődj! – mondta.
- Mi?
- Jól hallottad, azért nem keltettelek fel eddig mert Fer ezt kérte.
- És ő hol van? – néztem a másik oldalra.
- Már lementek Barbyval.
- Oké, várj egy percet.
- De siess.
Összekészülődtem, és az aulában vártam őket, azt hittem ott lesznek. De nem voltak. Amíg vártam őket, egyszerre egy ismerős hangtól rezzentem össze.
- Szabad? – kérdezte. Amikor hátrafordultam Dean volt az.
- Dean? – néztem meglepődötten.
- Emlékszel rám?
- Persze. Figyelj csak vissza akarom adni neked azt a pénzt. – kutatni kezdtem a táskámba, de ő megfogta a kezem.
- Állj csak meg. Nem kell nekem. Hagyd csak, én szívesen segítettem neked.
- De akkor is az a pénz a tied és szükséged van rá.
- De hogy van. Egyet ígérj meg. A hétvégén még látlak. Mennem kell egy csoport vár rám.
- Igen, persze.
Dean egy szalvétára írta le a telefonszámát, majd elment. A táskámba csúsztattam ekkor jött Fer, Seb és Barby..
- Hol voltatok? – kérdeztem
- Készülnek valamire. – Barby
- Mire?
- Nem tudom. Állítólag meglepetés…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése